Bujtogató

bitadani:

AO 2012, csúnyán megkésve, TLDR.

Nem hiszem, hogy 2:1-es szetthátrányánál rajta és a páholyában ülőkön kívül bárki komolyan gondolta volna, hogy Rafa Nadal győz az idei ausztrál openen. És nem azért, mert innen fordítani melbourne-i döntőben 1988 óta senki sem tudott, hanem mert Novak Djokovics állt vele szemben.

És ez lehetett az oka annak is, hogy a döntő szettben egy megnyert meccset bukott el. Vulgárpszichológia on.

A spanyol sorozatban hetedszer kapott ki Djokovicstól, mind tornadöntőben, ráadásul ő az első teniszező az open érában, aki zsinórban három grand slam finálét veszített el. Ez utóbbi tény tíz GS-győzelem után nem sokat mond, az előbbi mérleg annál inkább: Nadal hosszú ideje nem tudja fontos meccsen megverni a szerbet. Másmilyen meccsük pedig nincs.

Ez óriási fordulat, hiszen Nadalt épp az tette azzá, aki, hogy sorra múlta fölül a grand slam döntőkben a legyőzhetetlen Federert.

Rafát megtörni, még elgondolásnak is merész lett volna sokáig, Djokovics mégis eljutott ide. Hogy ebből mi következik, az már bonyolultabb. Nadalt a hat vereség sem viselte meg annyira, hogy ne tudjon visszajönni a szetthátrányból és ne kerüljön előnybe az ötödik játszmában; közelebb volt a győzelemhez, mint akár Wimbledonban, akár New Yorkban. De hogy mégsem sikerült nyernie, azt jelzi, 2011 egyelőre folytatódik.

Egyébként nem csak neki. Andy Murray-nek megint nem jött össze a nagy győzelem, bár annak ellenére több esélye volt rá, mint valaha, hogy most döntőbe sem jutott. A négy között viszont megszorongatta Djokovicsot, aki ellen tavaly kilenc játékig jutott. (A skót eddigi három grand slam fináléjában szettet sem nyert.)  Az pedig talán már nem is tavalyi jelenség, hogy Federer csak fedett pályán indul jó eséllyel Nadal ellen.

Djoker meg továbbra is ott a csúcson. Másfél éve az evilági képzelőerő kevés lett volna azt hinni, hogy egy ötórás Murray elleni elődöntő után (úgy, hogy egy nappal kevesebbet pihent), minden idők leghosszabb grand slam döntőjén megverheti Nadalt. Ráadásul egész évben rengeteg pontot kell védenie, és sok erőt adhat neki, hogy Ausztráliában ez sikerült.

Az idei év persze különleges lesz: két wimbledoni tornát is rendeznek, csak az egyiket olimpiának hívják. Mindenki a nyárra készül, Nadal - aki egyébként is sokat panaszkodik túlterheltségre - olyannyira, hogy márciusban játszik legközelebb. Egyértelmű, hogy bármekkora kudarc volt is ez a döntő, egy pillanatig sem bánja majd, ha újra (hetedszerre) is győzni tud a Garroson, és ha Londonban megvédi a pekingi címét. Az egyéni olimpiai aranyért persze a párosbajnok Federer és a Davis-kupát, a válogatottságot csak Nadalhoz mérhetően komolyan kezelő Djokovics is bármit megtenne.

Az elmúlt év tanulsága az: nem csak hogy minden éra véget ér egyszer, ez úgy is megtörténhet, hogy a korszakos játékosok mindent megtesznek ellene. Djokovics úgy nőtt Federer és Nadal fölé, hogy az előbbi, bár öregszik - és ez főleg a koncentrációján érezhető -, az év végén közel volt élete legjobbjához, az utóbbi pedig semmit sem vesztett küzdőkedvéből.

Érdekes módon tavaly az is kiderült, hogy kettőjük közül a svájcinak van inkább játéka Nole ellen: csak az ellene elveszített Garros-elődöntő miatt nem jött össze a szerbnek a grand slam, Nadal a római és a madridi sima vereség után aligha állította volna meg. A Djokovics-korszaknak (ami már nem indokolatlan kifejezés) viszont aligha Federer fog véget vetni.

hénr

Délelőttre egy jó kis besízés volt tervbe véve Magyarország legnagyobb sícentrumában, ami akkora, amekkorát a sógorok fel sem rajzolnak a térképre. Magamban le is mondtam arról, hogy láthatom a két legjobb döntőjét Ausztráliában. Frissen vásárolt síbakancsom nem így akarta, fél óra használat után az egyébként kényelmesnek tűnő lábbeli úgy elszorította a lábfejemet, hogy a zsibbadás miatt szaladtam a hüttébe lerúgni a lábamról. 10 óra körül még alig volt bent valaki, így a legjobb helyre ülhettem az 50 colos tv előtti asztaloknál, Eurosport HD, klassz. A meccs épphogy elkezdődött, 2-2-es állásnál már patakokban folyik a víz Nadalról, Djokovics pedig még nem pörgött fel. Forralt bor társaságában drukkolom végig az első szettet, elég kellemes így mondhatom, még az sem zavar, hogy a csajom az ellenfélnek drukkol. Nadal hozta az elsőt 7-5-re, bakancsba erőszakolás, újra megmutatom magam a “pályáknak”. 20 perc sorban állás másfél perc csúszásért - nagyon nem éri meg, pláne hogy megint nem érzem a lábam. A melegedőbe visszatérve Novák épp megnyeri a második szettet, gondotam ez egész jó döntő lesz, be is vackoltam magam az egyik sarokba, lábam felengedett, nőm síel az ország legjobb lankáin. Harmadik szett a felpörgött szerbé. Nagyon színvonalas meccs, bárcsak élőben láthatnék egyszer egy ilyet (de Federerrel ám!). 4. szett, 5-5, már nagyon közel van Novák a győzelemhez, amikor beszambázik egy  középkorú hölgy a hüttébe, hogy azonnal átkapcsoltassa a készüléket a vizilabda bronzmeccsre, azzal érvelve, hogy amit mi ketten is nézünk már három órája, annak nincs magyar vonatkozása. Köpni-nyelni nem tudok, a másik szurkoló úriember is hangot ad nem tetszésének, mire az egyik pultos kisasszony salamoni javaslata, ha nem tudunk megegyezni, melyik sport menjen a televízióban, akkor inkább kikapcsolja azt. Engem csak jól neveltségem gátolt meg abban, hogy azt kívánjam a banyának hölgynek: remélem jól elverik a csapatát.

Így történt, hogy életemben először meg lettem fosztva egy grand slam döntő izgalmas befejezésétől. 
Templomvölgybéli szállásunkra érve már csak azt konstatáltam, hogy épp véget ért az eddigi leghosszabb (6 órás) grand slam döntő, és a KIA vezér beszéde alatt szédül és támolyog 2012 két legnagyobb teniszezője. 
Gratula Novak! Gratula Rafa!