“Figyelj, szerintem te olyan vagy, mint egy polip, én meg olyan, mint egy pávián.” Ezzel a mondattal kezdte 2 éve Edina azt az 5 perces monológot, amiben szakított Balázzsal. Arról magyarázott, hogy a páviánoknak négyféle speciális üvöltése van csak, de ezeket az üvöltéseket a páviánok nagyon pontosan tudják értelmezni attól függően, hogy milyen helyzetben melyik páviántól jönnek. Ehhez képest ott a polip, aminek az egész testét színváltós bőr borítja, bármilyen mintát és színt fel tud venni, ráadásul csontjai sincsenek, így tényleg szinte bármilyen alakot felvehet a víz alatt. Tehát ott van az egész teste, ami olyan, mint egy LCD-kijelző és egy aggyal irányított szupergyurma-darab együtt, mégsem kommunikálnak közel sem olyan gyakran és pontosan a polipok, ahogyan a páviánok. Azaz a polipok állandóan változtatják a színüket, ahogy nekik jól esik, de ha ez kommunikáció, akkor sincs semmi, ami arra utalna, hogy a többi polip értené és nyugtázná ezeket a jeleket.
A pávián tehát keveset mond, de sokat ért, a polip pedig sokat mond, de szinte semmit sem ért.
Balázs nem értette a hasonlatot. Néha sokat beszélt, ez igaz, Edina meg nem, sőt, az utolsó hónapokban egyre kevesebbet, de hogy Balázs nem értene semmit, vagy hogy kevesebbet értene, mint Edina, az mégiscsak hülyeség. Később kiderült, hogy Edina egy zoológussal lépett le, biztos tőle vette tehát ezt a polipos páviános hülyeséget.
A szakítás óta Balázs néha csak úgy olvasgatott a polipokról, és egészen kezdte megkedvelni őket. Lényegében az egész testük egy nagy agy, tök okosak, ez az állandó színváltás pedig kezdett olyannak tűnni Balázs számára, mintha ezek a lények egyszerűen csak mormognának magukban, és nem érdekelné őket, figyel-e rájuk valaki vagy nem. Épp mint az öregek.
De egy ideje nem gondolt már a polipokra, csak most, mikor az állásinterjún megkérdezték, hogy milyen állat lenne, ha állat lenne.
Balázs persze tudta, hogy erre kizárólag baromságot szabad válaszolni, amit biztosan nem gondolna senki komolyan, például, hogy “oroszlán lennék, mert az olyan erős”, vagy “sas lennék, mert az olyan szabad és független”, meg ilyen faszságokat. Már majdnem mondta is, hogy sas lenne, de aztán meggondolta magát, és ennyit mondott:
“Hát, szerintem polip.”
“És miért?” - kérdezte kicsit meglepve a HR-es.
“Hát nézze, a polip nagyon értelmes, de az agya teljesen máshogy működik, mint a gerinceseké. Remekül feltalálja magát, jól old meg problémákat, kifogástalan a memóriája. Olyan, mint egy földönkívüli: a fejlábúak nagyon messze állnak minden más intelligens lénytől, mert a legutolsó közös ősünk valami sok százmillió évvel ezelőtt élt féreg volt, nulla intelligenciával. És akkor lettünk mi az egyik oldalon, a másikon meg a polipok. Mintha az evolúció kétszer kísérletezett volna az intelligens lények megalkotásával, és mi vagyunk a két, egymástól legmesszebb álló, független kísérlet. Nagyon messze vannak. Nem értik őket az emberek, de szerintem ők értenek minket. Szerintem én is értem az embereket. Azt tudta, hogy a polipok tudják, ha fogságban vannak, és állandóan szökni próbálnak? De persze csak akkor, ha nem figyelik őket, mert tudják, hogy mikor figyelik őket, meg még a különböző embereket is meg tudják különböztetni, kicsavarják a villanyégőt, kísérleteznek a környezetükkel, meg ilyenek. Képzelje, vannak kis polipok, amik, ha találnak félbevágott kókuszdiót a tengerben, azt magukkal hurcolják, és ha gáz van, bebújnak alá. Jó, mi? Ilyen szintű eszközhasználatra nagyon kevés gerinces képes. Nagyon sok mindent tud a polip, én azt hiszem. Az egyetlen furcsaság benne az, hogy a legtöbb fajta 1-2 évet él, aztán meghal. Ráadásul úgy, hogy egyszerűen szétesik. Gondolja el, miért állít össze a természet egy ennyire nagy agyat, egy ennyire jó szemet meg egy ennyire jól mozgatható testet, ha csak 1-2 éve van élni? Hatalmas kísérlet ez ahhoz, hogy 1-2 év és puff! Ez a legérdekesebb szerintem, és azt gondolom, a polip tudja erre a választ, mármint hogy miért van ő, és el is mondja a maga módján, csak mi nem értjük… Hát igen. Szóval polip.”
Balázs látta a HR-es arcán, hogy az nem erre számított. Valahogy oldania kellett volna a hangulatot, ezt tudta, de nem jutott eszébe, hogyan. Egyre jobban felidegesítette magát, tudta, nem fogja megkapni ezt az állást sem. Fenyegetően felegyenesedett, elvörösödött, aztán az egyik csápjával a HR-es felé nyúlt.
